A SZUMÉR BIRODALOM BUKÁSA

Az akkád korszak (i.e. 3. évezred közepétől): a szemita népek történelmi megjelenése a Szumérok Mezopotámiájában

Götz László, Keleten Kél A Nap, Második Kötet, IV. Könyv, 784-788. old.:

Ebben az időszakaszban döntő jelentőségű politikai és etnikai változások következtek be Mezopotámiában. Az arab sivatag és a szíriai steppe irányából a jelek szerint már a 3. évezred eleje óta egyre nagyobb számban szivárogtak be Mezopotámiába a szemita nyelven beszélő akkádok. Eleinte ugyan gyorsan beolvadtak az őslakosság tömegébe, de az állandóan tartó bevándorlások útján a 3. évezred derekára annyira megerősödtek, hogy 2450 körül magukhoz ragadták a politikai hatalmat. Sarrukin (Sargon) megteremtette az akkád birodalmat, amely egész Mezopotámiát, Szíriát, sőt rövid időre Elámot is magába foglalta, s Lugalzagezi előbbi birodalmához hasonlóan „az alsó tengertől a felső tengerig" terjedt.

Ettől az időtől kezdve az akkád, majd csakhamar az amorita-szemita elem mind jobban tért hódított Mezopotámiában. Sargon és utódai megszüntették a szumér városállamok autonómiáját, amely korábban a hegemon szumér dinasztiák uralma alatt is fennállt, a politikai és vallási hierarchia vezető pozícióba mindenütt akkádokat ültettek, az akkád harcosoknak nagykiterjedésű hűbérbirtokszerű területeket juttattak katonai kötelezettség fejében.

Ezek a rendelkezések természetesen nagyfokú elkeseredettséget és ellenállást váltottak ki a szumér őslakosság széles rétegei körében. Ennek kétségtelen bizonyítéka, hogy már Sargon utolsó éveiben megkezdődtek az akkádellenes szabadságharcok (vö. pl. Soden: Propyl. Weltgesch. I. köt. 549. old.), közvetlenül halála után pedig az egész birodalomban hatalmas méretű véres felkelések robbantak ki, amelyek arányairól - és egyúttal az akkád megtorlás méreteiről - plasztikus képet alkothatunk magunknak néhány fennmaradt írásos adat alapján. Délen pl., csupán Urban és Ummában 8040 halottról tudósítanak a források, északon pedig egyedül Kazalluban - ahol már akkor szubir-hurri népesség lakott - 12.650 halottról tudunk (vö. pl. Schmökel 1962).

Az ilyen általános jellegű felkelések minden egyes akkád király halálakor rendszeresen megismétlődtek, s minden új királynak valósággal újra meg kellett hódítania előde birodalmát (vö. pl. Moortgat 1950; Bottéro 1965; Soden: Propyl. Weltgesch. I. köt. 549. old.). Ugyanígy az akkád birodalom végét okozó guti támadás is a szumér városállamok tömeges felkelésével időbelileg koordináltan következett be (vö. Lloyd 1981, 177. old.).

Mindez egyértelmű jele az akkád birodalom felettébb labilis voltának. De a tömeges felkelések ugyanakkor azt is bizonyítják, hogy a hódoltatott mezopotámiai területek legnagyobb részében az akkádok akkoriban még nem voltak többségben, s a túlnyomóan nemszemita népesség az akkád uralmat idegen hódításnak tekintette. Erre vall pl. az is, hogy az akkád korszak építészetéből úgyszólván csak erődítményeket ismerünk, mégpedig nem a birodalom határvidékeiről, hanem jobbára a belső területekről (pl. Tell Brak Szíriában), amelyeket nyilván a helyi lakosság fékentartására építettek Mezopotámia számos helyén.

Meglepő régészeti bizonyítékaink is vannak azonban az őslakosság szervezett akkádellenes magatartására. A Woolley által feltárt uri temető fémtárgyainak metallurgiai elemzése során kiderült, hogy míg a 3. évezred elso felének szumér sírjaiban talált fémeszközök közül számos darab valódi ónbronzból készült, addig a temető akkádkori sírjaiból előkerült fémtárgyakat kivétel nélkül tiszta rézből öntötték (vö. pl. Müller-Karpe 1974, 426. old.). Ez a feltűnő jelenség arra vall, hogy vagy a hazai szumér fémművesmesterek alkalmaztak passzív rezisztenciát az akkád hódítókkal szemben, s nem árulták el nekik a bronzkészítés titkát, vagy pedig másfelől azzal is számolhatunk, hogy az otthoni ellenállással egyetértésben a távoli érclelőhelyeket már évszázadok óta kiaknázó szumér érckutató és fémfeldolgozó gyarmati telepek helyi vezetői tudatosan leállították az akkád Mezopotámiába irányuló fémszállítmányokat (rezet az akkádok a birodalmukkal közvetlenül határos örmény és nyugat-iráni lelőhelyekről akár erőszakkal is beszerezhettek, de ón - amint már említettük - Mezopotámia közelében nem fordul elő: a legközelebbi ónbányák Északkelet-Iránban találhatók; vö. fentebb, 766. old.). Ennek pedig elsőrangú haditaktikai jelentősége volt, s nyilván nem kis mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a szumér városállamok viszonylag rövid idő múltán le tudták rázni az akkád igát: a bronzból készült fegyverek a harcban jóval hatékonyabbak voltak az akkádok rézfegyvereinél, amelyek a keményebb bronzcsatabárdok és kardok csapásaitól csakhamar használhatatlanokká váltak.

A szuméroknak azonban arra is volt lehetőségük, hogy kivonják magukat az akkád uralom alól. Az elvándorlás útjai ugyanis Elámon keresztül és a Zagrosz hegység mentén északkelet és észak felé az akkád hegemónia idején jobbára szabadok voltak. Elám csak Sargon alatt tartozott az akkád birodalomhoz, az északabbra fekvő guti területeket pedig sohasem tudták meghódítani az akkádok. Majd a Sargon utolsó éveivel kezdődően rendszeresen megismétlődő felkelések sorozata a menekülés útjait esetenként rövidebb-hosszabb időre minden irányban megnyitotta. Sargon halála után ugyanis az akkádok a legtöbb Mezopotámián kívül eső meghódított területet elvesztették, s csak Naramsin tudta mintegy 30 év múlva részben helyreállítani Sargon birodalmát, de több tartományt - pl. Elámot - neki sem sikerült visszafoglalnia: tudjuk, hogy az elámi királlyal mint egyenrangú féllel kényszerült szerződést kötni (e megállapodás szövege fennmaradt). Igen nagy valószínűséggel feltehető tehát, hogy az állandóan ismétlődő felkeléseket véresen megtorló akkádok elől (vö. fentebb a halottak számával) tömegesen menekültek el a szumérok és a birodalom más leigázott népei - pl. a hurrik Kazallu környékéről és azz egyéb észak-mezopotámiai területekről.

Az elvándorló csoportok magvát kétségkívül a felkelésekben aktívan résztvevő s az akkádok bosszújától joggal tartó, kulturálisan és etnikailag öntudatosabb rétegek alkották: az ilyen emberek viselték el legnehezebben a kulturálatlanabb, más szokásoknak, törvényeknek hódoló és ráadásul idegen nyelvű akkádok csupán fegyvereken nyugvó nyers katonai erőszakszervezetét. Ezekhez csatlakoztak azonban nyilván azon egyszerű földművesek is, akiket az akkád királyok kiüldöztek termőföldjeikről, kertjeikből és datolyapálmaligeteikből, hogy saját katonaságuknak megélhetést biztosítsanak (l. fent).

A fennmaradt egykorú és időben közelálló források egyértelműen tanúsítják, hogy ezek a telepítési rendelkezések igen tekintélyes mennyiségű tömegeket érintettek. A mozgósított akkád hadsereg létszámáról fogalmat alkothatunk magunknak a Naramsin-monda azon már említett elbeszélésébol, hogy e király rövid néhány éven belül 180.000, 120.000 és 60.000 embert állított fegyverbe. Ezek a kerek számok ugyan nyilvánvalóan túlzottak, fantasztikusnak azonban egyáltalán nem nevezhetők, különösen akkor nem, ha összevetjük velük azt a másik fennmaradt szöveget, amelyben Sargon önmaga mondja, hogy „naponta 5400 harcos evett asztalomnál" (vö. pl. Soden: Propyl. Weltgesch. I. köt. 548. old.) Vagyis egyedül a fővárosban 5400 katona volt állandóan fegyverben. E számhoz kell tehát viszonyítanunk a mozgósítható akkád hadsereg nagyságát, amely ezen 5400 emberen kívül a többi város és erődítmény helyőrségeiből, valamint a vidéki földekre letelepített, csak háború esetén fegyveres szolgálatra kötelezett katonákból tevődött össze.

A telepes katonaság számát ezek szerint - rendkívül óvatosan számolva - minimálisan 50-60.000-re kell tennünk, ami legalább ugyanennyi, de sokkal inkább kétszer-háromszor annyi szumér család földjeinek kisajátítását jelentette, mivel az akkád királyok nyilván nem fukarkodhattak hatalmuk egyedüli bázisa, az akkád katonaság igényei kielégítésénél, s kétségkívül sokkal nagyobb parcellákat juttattak nekik, mint amekkora általában egy-egy szumér földműves család birtokában vagy bérletében volt. Ez viszont azt jelenti, hogy már Sargon első telepítései idején legalább 150.000-180.000 szumér család - azaz kb. 600-700.000 ember - részben földönfutóvá, részben saját korábbi birtokán rabszolgává vált.

Ez a számítás azonban csak Sargon korára vonatkozik. Utána következő két fiáról, Rimusról és Manistusuról is tudjuk - egykorú, írásba foglalt felsorolásokból -, hogy mindketten nagy tételekben „vásárolták" a földeket. Számos kutatónak is szemet szúrt ez. Úgy tűnik - írja pl. W.v.Soden -, mintha az akkád királyok fáradozásai csak hódításokban és birtokszerzésben merültek volna ki (l. Propyl. Weltgesch. I. köt. 550. old.).

Felettébb kérdéses marad azonban e birtok-"vásárlások"-nál, hogy mennyit fizettek a földekért, megadták-e a szokásos méltányos árat és végül mennyit vettek el egyszerűen hatalmi szóval, ilyen-olyan ürüggyel, fizetség nélkül. A legtöbb birtokot kétségkívül az utóbbi módon szerezték. Ez a dolog lényegéből szinte automatikusan következik.

E módszeresen űzött földvásárlásoknál - történtek légyen azok bármilyen módon - mindenesetre szembetűnően megmutatkozik az őslakosság anyagi bázisának minél nagyobb csökkentésére irányuló céltudatos törekvés - még akkor is, ha a korábbi tulajdonos kapott is valami csekély kielégítést elvett földjéért. Mert, hogy ezek a tömeges királyi „birtokvásárlások" nem a vevő és az eladó egyenlő esélyei alapján játszódtak le, hanem az őslakos tulajdonost többé-kevésbé kényszerítették az eladásra, ahhoz - józan ésszel szemlélve a kérdést - egy pillanatig sem férhet kétség.

Ilyesmire céloz Soden is, amikor megjegyzi: „A belső békét nem mozdították elő ezek a birtokvásárlások. Későbbi előjelszövegek elmondják, hogy mindkét uralkodót szolgáik gyilkolták meg; Rimust pecséthengerköteggel ütötték agyon." (l. Propyl. Weltgesch. I. köt. 549. old.) - Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a pecséthengerekkel való agyonverés motívumával arra utalnak az előjelszövegek, hogy Rimus saját pecsétlenyomataival hitelesített adás-vételi szerződései nem feleltek meg a valóságnak, ill. az igazságosság és a méltányosság követelményeinek, vagyis az akkoriban általánosan elterjedt analógiás hiedelmeknek megfelelően „amivel vétkezett, azzal bűnhődött".

Sargon fiainak „birtokvásárlásai" tehát nyilvánvalóan ismét a szumér őslakosság százezreit juttatták koldusbotra, vagy kényszerítették elvándorlásra. Majd Manistusu halála után, amikor újra birodalomszerte fellángolt a felkelések tüze, s Naramsin első éveit ezek elfojtása töltötte ki, szintén jelentős újabb elvándorlási hullámmal kell számolnunk.